Táncos anyanyelv?/ A mother dance-tongue?

Megjelent A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3., 1995. kötetében (161-164.)

A táncról való beszédünk tele van olyan kifejezésekkel, mint "táncos anyanyelvünk", "anyanyelvi szintű táncolás". Ezeket a kifejezéseket többnyire metaforaként használjuk, azaz a róluk való gondolkodásban nem igen mutatkozik meg a fogalmi tisztázás igénye.

Kérdőjelem részben a táncra, mint "nyelvre", részben pedig a táncra, mint "anyanyelvre" vonatkozik és segítségével pontosan a hiányolt fogalmi tisztázáshoz szeretnék  hozzájárulni.

Ha a táncot nyelvként akarjuk meghatározni, két lehetőségünk is van: a táncot elképzelhetjük a verbális nyelv mintájára, de használhatjuk analógiaként a nyelvet egy általánosabb jelentésében is: ebben az esetben a táncot jelrendszerként kezelhetjük.

Bár indokoltabb volna a második lehetőséget választani, tehát azt, ami szerint a táncot, illetve táncokat egy általánosabb szemiotika keretben próbáljuk megközelíteni, a kézenfekvőbb út mégis az első. A verbális nyelvről alkotott szemiotika ismeretek ugyanis még mindig messze megelőzik a nem-verbális szemiotikai tudást.

Ha tehát az első lehetőséget választjuk, meg kellene vizsgálnunk, hogy a nyelv, pontosabban a verbális, azaz a beszélt (és írott formájában írott) nyelv törvényszerűségei mennyiben és hogyan működnek az egyes "táncos nyelvekben". Mivel erről a kérdésről pillanatnyilag elég keveset tudunk, és mivel a kérdés valamelyes tisztázása elég nagyszabású kutatási munka elvégzését igényelné, egyelőre inkább sejtéseinkre hagyatkozhatunk. Pillanatnyi tudatlanságunk miatt mindenesetre óvatosnak kell lennünk, amikor a verbális nyelv fogalmait akarjuk ráerőltetni az egyes táncokra, mivel ez bizonyos esetekben indokolt, máskor meg nem.

Mivel úgy gondolom, hogy egy olyan közegben vagyunk, ahol a "táncnyelv" gyakorlati elsajátítása legalább annyira az érdeklődés középpontjában áll, mint ennek a kérdésnek a pusztán elméleti fejtegetése, a következőkben a tánctanulás-tánctanításból kiindulva vázolnám fel, hogy szerintem milyen problémákat vet fel, ha a táncot nyelvként akarjuk elképzelni, és elsajátítani.

Ahhoz, hogy egy nyelvet elsajátítsunk, tehát ismernünk kell

először is

1.       a nyelv szintaxisát. Azaz, hogy milyen részekből, elemekből áll az adott nyelv, valamint, hogy az egyes elemek között milyen viszonyok léteznek.

1.1.      Az első kérdés tehát, hogy hogyan szegmentálható a tánc, azaz milyen részekre és elemi részecskékre bontható. Az itt felmerülő első probléma, hogy a táncok egy része "összefolyó" szerkezetű, (gondoljunk például a pantomimikus-mimetikus táncokra) és csak bizonyos táncok állnak diszkrét részecskékből, tehát jól elhatárolható egységekből.

Az ilyen, diszkrét jelekből álló táncokra (amilyen például a középerdélyi legény esek nagyrésze) több-kevesebb sikerrel alkalmazható a nyelvi szegmentáció analógiája, tehát ami szerint a táncot a mondat - szó - hang mintájára bonthatjuk részekre. Ebben a konstrukcióban felelne meg a motívum a szó egységének. Szeretném kihangsúlyozni azonban, hogy a szegmentáció még ezekben a látszólag egyértelmű helyzetekben is interpretáció kérdése. Az egyértelmű kulcsot a szegmentációra a verbális nyelvekben ugyanis a jelentés adja meg, a táncban a jelentés kérdése pedig igencsak problematikus.

A szegmentálás nehézségei végigkísérik az elemzés összes többi fázisát, így

1.2.      elsősorban a strukturális elemzést. Ha ugyanis a tánc elemeit nem határoztuk meg "helyesen", ez az összes felsőbb szintű konstrukciót megkérdőjelezi.

A tánc egyes elemei természetesen nem véletlen halmazként követik egymást, hanem különböző struktúrákba szerveződve. Ahhoz, azonban hogy a táncot működésében lássuk, nem elég a lineáris szerveződéseket azaz a szintagmatikus szintet ismernünk, ez ugyanis önmagában csak statikus struktúrákat eredményez. Hogy mimagunk is "beszélni", azaz táncolni tudjuk a nyelvet, meg kellene tudni ragadni azokat az összefüggéseket, amelyek a táncolás idődimenzióján kívül, tehát a táncos tudásában, kompetenciájában léteznek. A nyelvi párhuzamosság mentén haladva ezeket a viszonyrendszereket ragozási sorokként, szócsaládokként képzelhetjük el.

Talán könnyebben tudjuk elképzelni ezeket a tudásban, a táncos kompetenciájában élő viszonyrendszereket, ha a táncot nem puszta fizikai entitásként fogjuk fel, hanem egy olyan jelfolyamatként, amelyben a fizikai arculat csak mentális képek külső megvalósulási formája. Az összefüggések tehát nem a fizikai formák között vannak, hanem az elvont mozdulatgondolatok között.

2.         Említettem már, hogy a táncban a jelentéskonstituálás kérdése mennyire bonyolult. A tánc szemantikája, tehát az a megismerési szelet, amelyik a jelentésről szól, a táncos szemiotika legproblematikusabb területe. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán mit érthetünk jelentésen a táncok esetében?

2.1.      Először is tisztáznunk kell, hogy jelentés fogalmát nem meríti ki a verbális, azaz szavakba foglalható jelentés.

A jelentés részét képezik a jel befogadásakor keletkezett nem verbális képzetek, képek, érzetek is. A táncok nagy részének valószínűleg ilyen nem verbalizálható jelentései vannak.

Továbbá a jeleket nem úgy kell elképzelnünk, mint a külső valóságdarabokra ragasztott címkéket. A jelentéseknek - beleértve a verbális jelentéseket is - csak egy része denotatív, azaz megnevező jellegű. Másrészük a külső valóságban, vagy a nyelvi valóságban létező viszonyok kifejeződései.

Az, hogy a táncoknak vannak-e denotatív, fogalmi szintű nem verbális jelentései, természetesen spekulatív kérdés. Elképzelhető egy olyan gondolati keret, amelyik szerint léteznek ilyen jelentések, és amelyikek idő-, hely- és erő-fogalmak, -érzetek szavakba nem foglalható leképeződései. A gondolati játékon túlmenően azonban azt hiszem, az a legfontosabb, hogy a tánc jelentését a maga elvontságában képzeljük el, és ne rejtvény szerűen   amolyan megfejthető titkos kódként.

2.2.      Talán jobban megfoghatóak a táncokban a konnotatív jelentések, tehát azok a jelentések, amelyek a stílusra, a kulturális közegre, az individuumra stb. utalnak. Ezeket vizsgálva talán könnyebben megérthetjük, hogy miért van annyira erős közösségformáló szerepe a táncoknak. A referenciális utalások azaz a külső valóság megnevezésénekháttérbe  szorításával,  vagy teljes  hiányában ugyanis  egyfajta  "tiszta kommunikáció"születik, ahol az identifikáció kifejezése lép előtérbe. A táncos ebben az elképzelésben "magát táncolja el", illetve a megfelelő konvenciók betartásával egy csoporthoz való tartozását.

3.         A nyelv, illetve bármilyen jelrendszer társadalmi közegében az, ami. A jelek csak kommunikáció által léteznek, és függvényei a konkrét jelalkotók-befogadók ismeret- és hitrendszereinek. A pragmatika a nyelvnek/jelrendszereknek ezt az oldalát próbálja megragadni.

3.1.    Ebben a megközelítésben a kommunikáció nem egyszerű mechanikus kódolás­dekódolás mintájára történik. A mindenkori alkotó-befogadó a jelfolyamatot a maga ismeret- és hitrendszerei szerint, szociális státusa, személyes alkata, pillanatnyi diszponáltsága stb. által meghatározva alakítja. A jeleket tehát mindig értelmezzük, interpretáljuk, a saját kontextusainkba helyezzük, azt emeljük ki belőlük, ami számunkra releváns, az irrelevánsát elhagyjuk.

A nyelvek jelrendszerek saját társadalmi közegükből kiemelve tehát megváltoznak, már nem azonosak önmagukkal, új struktúrákba szerveződnek, új jelentéseket vesznek fel. Magyarán a társadalmi közeg, a kommunikációs közeg változásával új nyelvek/jelrendszerek alakulnak ki.

Mindezek a kérdések nem merülnek fel annak a számára, aki egy nyelvet anyanyelvként beszél. Az anyanyelvet ugyanis a szocializáció során informálisan, imitáció útján sajátítjuk el, a tanulás tudata nélkül. Ebben az esetben egyáltalán nem kell ismernünk a nyelvi szabályokat, ezek ugyanis automatikusan, spontánul belekerülnek a nyelvi kompetenciánkba, és nincs szükség arra, hogy beszéd közben tudatosítsuk azokat.

Városi táncházakban, együttesekben a táncokat azonban formálisan, intézményesített formában, az idegen nyelvtanulás módszereivel sajátítjuk el. A "nyelvtanulás", azaz a tánctanulás során tehát a felsorolt problémák mindegyike felvetődik, ha valaki "helyesen" akar "beszélni", azaz táncolni.

De létezhet egy másik megközelítésmód is. Ha a fentebbi gondolatmenetet elfogadjuk, az általunk "beszélt'Vhasznált "táncos anyanyelvet", illetve "anyanyelveket" többé nem azonosíthatjuk az "autentikus néptáncokkal". A saját magunk által táncolt tánc így tudatosan választott nyelv lesz, de még pontosabban általunk kreált nyelv, amelyiknek a belső szabályszerűségeit egyáltalán nem kell tudatosítanunk, mivel "saját magunkat táncoljuk".

Azon pedig, hogy ennek milyen köze van az általunk ismert/elképzelt "autentikus néptáncokhoz", mindenki elgondolkozhat.

Könczei Csilla

1993. november 24-26.

A Kriza János Néprajzi Társaság sepsiszentgyörgyi vándorgyűlésére